Egy gyorshajtóval kevesebb

A munkám kapcsán (most már tizedik éve) eleinte kb. évi 60.000 km-t, majd mostanában már kb. évi 70-80.000 km-t vezetek. Az évek során kialakult egyfajta tolerancia a sebességre és alacsonyabb tempó mellett lankadt a figyelmem, unatkoztam, elálmosodtam. Ezért évről évre nőtt az átlagsebességem, notórikus, de tudatos és felelős gyorshajtó lettem. Erről a paradoxonról már írtam itt a blogon. Valami azonban megváltozott.

Az elmélet

Biztosan öregszem, vagy már unom a vezetést, de azt vettem észre, hogy egyre inkább fárasztó a napi közlekedés, amiben persze biztosan közre játszik az utak remek minősége. Hiába ülsz, a vázizom a rengeteg úthibák okozta rázkódást próbálja kompenzálni – elfáradsz a vezetésben.

A másik fárasztó dolog nyilván a figyelem, amely gyorshajtás esetén – nálam legalábbis – fokozott. Mindig jóval előre észlelem a forgalom változásait, figyelek a költségvetési hiány csökkentésére kivezényelt közegre, a vadakra, a bringásokra, motorosokra, egyszóval mindenre, ami a környezetemben van vagy lehet. A nagyobb tempó miatt ez a figyelem sokkal nagyobb energiát von el, így ez is jobban fáraszt.

A megoldás ?

Azt találtam ki, hogy kísérleti jelleggel egy hónapon keresztül korrigálom a korábbi majdnem szabályos közlekedési szokásaimat és ezentúl városon kívül is betartom a sebességhatárokat. Városon belül eddig is szigorúan betartottam, ahol gyalogosok vannak, ott nincs vicc!

A módszertől azt várom, hogy mivel nyugodtabban autózok (nem kell a manapság egyre brutálisabb helyeken rejtőzködő rendőrőkre figyelnem), kevésbbé fogok elfáradni a nap végére. Ez nyilván annak a veszélyével is jár, hogy unatkozni fogok vezetés közben, de erre a más korábban bevezetett “vezetés közbeni olvasás” lesz a megoldás. Az autó fogyasztásán már most látszanak a pozitív jelek, 1 literrel már csökkent az átlagfogyasztás.

Meglátjuk, majd beszámolok itt a tapasztalatokról.

Egy másik motiváció

A bevezetőben említett 10 év során mindösszesen 2 alkalommal kellett gyorshajtás miatt bírságot fizetnem, mindkétszer 30.000.- Ft-ot. Ez kéthárom dolgot mutat jól:

  1. az aktívabb, felfokozott figyelem tényleg működik
  2. szerencsém volt
  3. a rend éber őrei nem voltak eléggé éberek

Az elmúlt 2 hónapban volt két esetem is, amikor sanszos volt, hogy belefutottam a trafiba. Az egyik esetben az aktív figyelmem kihagyása miatt, a másik esetben azonban az újfajta szupertrafi rettentő inkorrekt módon történő elhelyezése (magas fűbe elrejtve, rendőrautó a fák alatt 20-30m-re a háromlábútól) miatt. A YNAB-ben egyből be is írtam 2×30.000 Ft-ot, amit még mindig nem mertem kitörölni, mert bár két hét alatt kiértesít a rendőrség, mire eljut hozzám a cégtől, az lehet, hogy 1-2 hónap.

Persze volt több eset is, amikor a Waze és az autóstársak időben figyelmeztettek, így volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen helyekre is állnak be költségvetési hiányt csökkenteni.

Nos, ezek az események is arra késztettek, hogy az új rendszer és a büntetési tételek elérjék nálam a megfelelő balesetmegelőzési hatást és lelassítsak. Nem akarok ebben a játékban részt venni és támogatni őket a fogócskában.

Szóval, 2015. augusztus 10-től egy gyorshatjóval kevesebb az utakon.

Disclaimer: azért továbbra is fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezalatt a 10 év alatt mindössze 2 közúti balesetem volt, mindkettő figyelmetlenség miatt és egyik sem a sebesség helytelen megválasztása miatt. Ettől függetlenül, mindenki közlekedjen szabályosan!

A hatások

Magamon még nem érzem annyira a változtatás hatását, ebben valószínűleg az embertelen meleg is közrejátszik.

A környezetemre viszont teljesen másképp tekintek, mivel most én vagyok a “miért tötyörögsz előttem kö***g” vezető. A magyar közlekedési kultúrába kódolva van a szabálytalankodás és a gyorshajtás. Nem egy esetben azért voltam kényszerű pl. a megengedettnél nagyobb tempóra váltani, hogy elkerüljek balesetveszélyes helyzetet.

Autópályán, ha 130-cal haladsz, levillognak. Belemásznak a seggedbe, ami ekkora tempónál, ilyen sebességnél eléggé rizikós. A két balesetemből az egyik a követési távolság nem megfelelő megtartása miatt volt, pont autópályán, hirtelen belassuló sorban. Szívesen megkérdezném a mögöttem villogó, majd a rendszámtáblámra felmászó BMW-s urat, hogy honnan ilyen magabiztos abban, hogy én nem fogok megijedni a tükörbe pillantva és nem lépek vészreakcióként a fékre, majd a hirtelen csak 5-10km/h különbség kvázi 0-2m követési távolságnál vajon mire lesz neki elég a rendelkezésre álló 0,2-1mp-ben?

Főúton a 90 km/h tempó, igen, lassú. Gyakorlatilag már rövid távon is azt veszed észre, hogy mindenki téged előz folyamatosan, előzés közben pedig megvetően néznek rád. Még te vagy a hülye…fura. Persze nem mondom, hogy nem ismerek korábbi önmagamra…shame on me.

Mivel van időm útközben gondolkozni, régi önmagamra, pontosabban vezetési technikámra és a most engem folyamatosan leelőzőkre gondolva azon merengtem, hogy sosem tudhatod, mi a másik motivációja a szabályos közlekedésre, vagy akár a sebességhatár alatti tempóra. Mire gondolok?

Például arra, hogy mikor a költözésnél (uhh, erről még nem tudok írni…) tele volt pakolva az autó plafonig, nem akartam, hogy összetörjenek pl. a tányérok. Ezért 70-80km/h körül mentem át A-ból B-be.

Vagy például arra, mikor elfelejtettem tankolni és eléggé üzemanyag spóroló üzemmódban vezettem. Akkor is értetlenkedő tekintetek előztek meg.

Aztán végül arra jutottam, hogy ezek a szituációk teszik igazán nehézzé a sebességhatárok betartását. Vannak 70-es tötyörgők, hétvégi vezetők, vannak a szabálykövetők és vannak a gyorshajtók. Ebből a három szintből kellene kihozni egy olyan masszát, ami együtt tud biztonságosan, nyugodtan közlekedni. Elárulom: nem fog menni.

Mindenkinek fel kellene fejlődnie a szabályosan közlekedőkhöz, jó példa erre akár Ausztria (bár vannak azért ott is érdekességek), de talán mégjobb példa Franciaország, Skandinávia, Németország és újabban Olaszország. Mivel mindenki tartja a sebességhatárokat mindkét irányból – gondolok itt arra, hogy nincsen (vagy elenyésző) tötyörgő se és gyorshajtó se -, ezért van egy egészséges üteme a közlekedésnek, ahol senki sem akar nagyon ficánkolni.

Meglátjuk. Mondta a vak. Már csak a menet közben twitterezésről kell leszoknom 🙂

Lefagyott a bürokrácia

Történt, hogy még július közepén kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről. Nem tudtam időben átvenni, így a posta visszaküldte az Önkormányzatnak. A történet kapcsán több tapasztalattal is gazdagabb lettem, ezt osztom most meg veled röviden.

Kézbesítve

Ugye mindenki ismeri a mindennapos érzést, mintha ebben az országban minden úgy működne, hogy a sok szarházi törvényt nem tisztelő és nem betartó polgárok miatt a tisztességes többség folyamatosan szívatva van. A szomorú az, hogy ez nem csak érzés, ez így is van.

Ennek egyik ilyen eleme például a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó törvény (rendelet?), mely szerint, ha nem tudják kézbesíteni a levelet, akkor az jog szerint kézbesítettnek minősül.

Lefordítom magyarra: egy olyan levél tartalmát ismertnek és elfogadottnak veszi “a Hivatal”, melyet te nem is láttál, ki sem bontottál, el sem olvastál… Twitteren ki is rohantam a számomra új információ kapcsán és szomorúan konstatáltam, hogy ez bizony amiatt van így, hogy ne lehessen jó magyar szokás szerint trükközni azzal, hogy valaki egy hivatalos iratot notórikusan nem vesz át, próbálva így elkerülni annak rá – akár kellemetlenül – vonatkozó tartalmát.

Azaz, a csalók, trükközők miatt a kollektív bűnösség elvén mindenkit rosszindulattal kezelnek. Felháborító!

A kíváncsi fáncsi

Szerencsére nincs sok ügyem a helyi Önkormányzattal, így gyorsan kisakkoztam, hogy mi lehetett az ügy, ami miatt írásban megszólítottak és amit bár elolvasnom nem sikerült, de tudomásom kellene, hogy legyen róla.

Gépjárműadó értesítést kaphattam, leánykori nevén súlyadó fizetési kötelezettség.

Fogtam magam, egy szép hétfői napon beballagtam az Önkormányzathoz, akik ügyesen, megelőzendő a #hatefő-t, hétfőn nem tartanak ügyfélfogadást. Jobb is. A portástól megtudtam, hogy hányadik emeleten és hányas szobában kell az ügyintézőt keresnem.

Aztán fogtam magam, a következő, keddi napon beballagtam a Hivatalba (így nagybetűvel) és felkerestem a gépjárműadó osztály illetékes előadóját.

A rendszer lefagyott

– Igen, tessék!

– Jó napot kívánok, Horváth Róbert vagyok és kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről, de nem tudtam átvenni. Gépjárműadóra gyanakszom, ezt szeretném most rendezni.

– Ööö…na…igen…hátőőő…egy pillanat és megnézzük.

Megnézi “A GÉPben”, hogy milyen ügyiratról van szó és egyáltalán ő e az illetékes elvtárs. Adategyeztetés után az adóprofilom a monitoron és szomorúan konstatálja, hogy ő bizony az illetékes és jó volt a sejtésem: gépjárműadó!

Molyol, papírokat keres. Nézi a H betűnél, nincs.

Bátortalanul közbeszólok: “Lehet, hogy a D betűnél lesz a doktor miatt…”.

“Nem, én azokat is vezetéknév szerint rakom.” – itt már bánom, hogy közbeszóltam, de valami megváltozott. Hirtelen elkezdett túlkompenzálni és nagyon segítőkész lenni, amit annak a bűvös két betűnek tudok be.

Hívhatod álszentségnek (nem az), de nem szoktam nagyon használni a doktori címet, maximum ott ahol a hivatalosság miatt tényleg kell. Szomorú tapasztalat viszont, hogy mikor ez mégis kiderül, akkor szinte mindenhol egyből elkezdik az ember seggét nyalni. Nem értem. Más ember lettem hirtelen? Aki nem dr. az már nem is érdemli meg a normális elbánást?

Aztán persze értetlenül állt még mindig az előtt, hogy én most akkor mi a francot is akarok. Gondolom ők nem ehhez vannak hozzászokva, hogy valaki odamegy, köszön, bemutatkozik, értelmesen elmondja mit akar és eleget akar tenni állampolgári kötelezettségének.

Ismét visszamegyünk a géphez, ekkor már komolyan túlkompenzál, mindent rendben akar végezni, már-már hatalmas nyelvcsapásokkal, de hangot ad értetlenségének: “Dehát itt 291 Ft adóról van szó, ez annyira kis összeg…hát nem is értem”.

Felhívja az irattárat, ahol megbeszéli, hogy mindjárt a “kedves ügyféllel” érkezik, aki átvenné így utólag a levelet. Zárásként azért egy ősrégi mátrix nyomtatóval, a kábeleken átbukfencezve nyomtat nekem egy adóprofilt, részletesen elmagyarázza, melyik tétel micsoda rajta.

Minden ajtón előre enged, az “ügyfél az úr” érzésem van.

Az irattár

Mire leérünk, már elő van készítve a papír, átveszem, aláírom, persze nincs ilyen esetre rubrika, ezért kézzel rávezeti, hogy az “ügyfél utólag személyesen átvette”. Az irattárban, ahol csupa nő dolgozott, még egy poént is eleresztett az úr – sajnos a nevét nem tudom, mert ő velem ellentétben nem mutatkozott be -, amin a hölgyek ugyan nem nevettek, de rámnézett és látta, hogy én értettem a poént. Megvan a közös pont, a zsebemben van!

A búcsú

Kikísért szinte az Önkormányzati Hivatal ajtajáig, majdnem egy kávéra is meghívott, majd kezelve búcsúztunk egymástól.

Nekem pedig könny szökött a szemembe.

Összegzés

Már hallom: “Neked semmi se jó!”

Igen ,de mégsem. Bár kellő iróniával írtam meg a fenti történetet, azért őszintén örülök neki, hogy van befogadó készség a normális hozzáállásra. A bánásmód igenis jól esett, de ez mindenkit meg kellene, hogy illessen. Persze az is más kérdés, hogy sokan ezzel visszaélnek. Ugye “amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”.

Ugyanakkor a történetből látszik, hogy mennyire nincs felkészülve a jogkövető magatartásra a bürokráciai rendszerünk, hiszen percek teltek el azzal, hogy egyáltalán mi a francot keresek ott. Ha nem retorzió miatt kell intézkedni, nem problémás ügyfélről van szó, van egy kis utógyújtása a rendszernek. Nincsenek felkészülve a normális emberekre. A kormányzat áldásos tevékenysége miatt általánosságban látom a közszférában, hogy mindenki nagyon óvatos és próbál megfelelni, csak nehogy veszélybe kerüljön az állása. Ez persze átcsap egy túlkompenzálásba adott esetben.

Aztán persze azon is elgondolkoztam, hogy erre az egészre semmi szükség nem lenne, ha olyan közigazgatásunk lenne, mint az észteknek.

E-mailben szereztem volna tudomást az adófizetési kötelezettségemről, majd a digitális aláírást (is) tartalmazó chipes személyimmel bejelentkezek az ügyfélkapura, megnézem az ügyemet, banki átutalással kifizetem és megyek a dolgomra. Mindez maximum 10 percet vesz el az életemből.

Ezzel szemben a fenti sztori nekem nettó 2 órát vett el az életemből.

Az én görög drámám

Pontosan négy hónapja írtam utoljára a blogba, ami azért pár kérdést felvet a műfaj létjogosultságáról. Hosszan írni nem volt időm, röviden meg nem tudok. Most ezt a csendet töröm meg egy friss élménnyel: Korfu szigetén nyaraltunk.

Előszó

Párom Niki, úgy 10 éve költözött haza Korfuról, ahol korábban több szezonban is dolgozott, aktívan élt ezen a csodálatos görög szigeten. Már régóta készültünk, de végül idén jöttek össze úgy a dolgaink, hogy eldöntöttük: Korfun nyaralunk. Még sosem jártam a görögöknél, így nagy kíváncsisággal vártam az utazást. A cím a bejegyzés végére talán értelmet nyer, próbálok sztereotípia mentesen az objektivitás mezején maradni, aztán majd mindenki döntse el maga.

A görög válság No. x.

A fent vázolt személyes kötődés miatt és mert amúgy is szeretem Pogátsa Zoltán írásait, viszonylag jól képben vagyok a görög válsággal, annak különféle (és álszent) interpretációival. Aki a magyar mainstream médiából tájékozódik csak, az könnyen felül a sztereotípia vonatra, így aztán még jobban érdekelt a nyers valóság közvetlen közelből. Több okból kifolyólag is kicsit sűrű most az életünk, így a nyugisra tervezett nyaralás nem éppen a legjobb időben ért minket, amit csak fokozott a tény, hogy a nyaralás árának fennmaradó 60%-át pont aznap kellett befizetnünk, amikor megakadtak a görög tárgyalások és bezártak egy hétfői napon a bankok.

Igazából 19-re lapot húztunk és befizettük a teljes összeget, de azért kellő tájékozódás után a kártyahasználat helyett felkészültünk készpénzzel is a nyaralásra és a költőpénzen felül én vésztartalék gyanánt vittem plusz összeget egy alternatív hazaút esetére is.

Szerencsémre volt kollégám pont egy héttel előttünk ment ki – akinek szintén voltak “belsős”, értsd: kint élő magyar információi – így egész jó képet kaptunk arról, hogy milyen állapotok is uralkodnak a görög szigeten. Én 87%-ban nyugodtan indultam neki az utazásnak.

Odaút és az első sokk

Valahol szerbia felettAz AEGEAN légitársaság A34485 számú járatával repültünk, a Liszt Ferenc reptér hozta a szokásos formáját, egy ásványvíz 2,2 € (690HUF), a tranzit váró bejáratánál CitiBank hitelkártyát rátukmáló standdal. Ami csak azért vicces, mert a) a CitiBank lakossági üzletága megszűnik/eladják, b) a víz még a görögnél is “csak” 1,5€.

Korfu leszállásA repülés simán zajlott, a Korfu városi leszállás egy igazi élmény, a tenger felől közelít a kimondottan rövid leszállópálya felé a gép, kvázi a hullámok nyaldossák a futóművet leszállás előtt. Természetesen a világon egyedülállóan (najó, talán még az olaszok csinálnak ilyet) a magyarok megtapsolták a leszállást…

Corfu by nightA reptérről a szervezett transzfer vitt el minket a szállodába, a sziget – tényleg – legszebb városába/falujába Paleokastritsába. Az úton már láttam Nikin, hogy valami nem stimmel: le volt döbbenve a látottakon, hogy mennyire, idézem “lepusztult” 10 év alatt a környék. Az utcán sok a szemét, a szemetesekből ömlik ki a szemét (nem bírják, vagy nincs rá pénz elszállítani), kicsit több volt, mint a szokásos déli lazaság.

Helyi idő szerint esti 9 óra 20 körül értünk a szállodába, ami csak azért érdekes, mert 21:30-kor bezár az étterem, így a recepciós hölgy egyből oda irányított minket, hogy vacsorázzunk meg. Itt ért egy váratlan meglepetés minket: mint később megtudtuk, az all inclusive ellátást választók miatt kirakott italautomatából nem szabadott volna innunk tőgymeleg gépi üdítőt, amire felirat is felhívta a figyelmet, amit a sietség és az első este hevében nem vettünk észre. Kétszer 2,5€-t gombolt le rólunk a teremfőnök bácsi, amivel egyből belopta magát a szívembe. Nem az összeg, a metódus fájt.

Napsütés, zene, tzatziki és a hiányzó turisták

Corfu by dayA hely maga: kifogástalan déli üdülőhely. Napsütés, elfogadható páratartalom, köszönhetően az estére megérkező Mistral szélnek, 3 féle strand: sziklás, homokos, apró köves, gyönyörű kilátás, rengeteg taverna, bárok, finom kaják. Az árak egyáltalán nincsenek elszaladva, bár kimondottan olcsónak sem mondható. Akron beachEgy olaszországi tengerparti árnál sacc/kb 20%-kal kedvezőbb, de nem sokkal drágább mint egy balatoni sor. Egy 2db-os panini 4,5€, bő adag tonhalsaláta 6,5€, csapolt helyi sör (pohár) 3,5€, egy Aperol Spritz 6,5€, víz 1,5€ (0,5l), szénsavas víz (na ez durván drága) 3,5€ (a 0,25dl), jégkrémek 2-4€ között.

Angolul mindenki tud a sok ide látogató brit turista miatt, de nagyon hálásak, ha görögül akár csak egy jónapotot (Jasas!) vagy egy köszönömöt (Efaristo) elmormogsz.

Sajnos a nem éppen megnyugtató hírek miatt sok turista hiányzott a szigetről…mondhatni alig voltunk. Főszezonban. Ez most a legrosszabb, ami a turizmusból élő országgal és az ott élő emberekkel történhet…

Trapeza - azaz bankA helyiektől megtudtuk, hogy a bankautomaták számunkra adtak volna pénzt, csak nekik van a napi limit, az automaták amúgy tele vannak pénzzel.

WiFi van, de nincs. Klíma, hűtő pénzért

Feltűnő, hogy még a legeldugottabb helyen is van ingyenesen használható WiFi, ami az esetek legnagyobb százalékában jelszóval védett, de készségesen megadják azt. Sajnos annyira elterjedt az emberek körében az okostelefon és az internethasználat, hogy ezek a WiFi hálózatok – a tippem szerint 3-5Mbit/s sebesség ellenére – használhatatlannak bizonyultak, 10-20Kbit/s gyorsasággal csorgott rajta az adat, vagy éppen még csatlakozni sem tudott. A szállodában pl. egy nagyobb francia csoport távozása után, a vacsoraidő múltával egész használható volt a hálózat, helyenként 100Kbit/s sebességet is elérve.

A déli országokban én már megszoktam, hogy a klímáért fizetni kell még egy 4*-os szállodában is. Itt sem volt ez másképp, az ára azonban teljesen korrekt volt: 10€/hét. Ami viszont még nálam is kiverte a biztosítékot, hogy a hűtőért is ugyanennyit kellett volna fizetni…

Autóbérlés, Korfu város és a nagy átverés

Szombati napon úgy döntöttünk, hogy autót bérelünk és autókázunk egyet az amúgy nem túl nagy szigeten. Bementünk Korfu városba, ami a sziget legnagyobb települése, itt már találhatók nívós boltok is és szép óváros.

Munkám során volt már szerencsém jópár bérautóhoz és céghez, így mondhatni felkészült voltam a bérlés menetrendjét illetően. Azonban itt is ért meglepetés, rögtön az árakkal kapcsolatban. A legolcsóbb kategóriájú autót választottuk, mert látva a helyi közlekedéskultúrát és ismerve a szükséges távot egyszerűen nem volt igényünk nagyobbra/jobbra és még parkolni is könnyebb egy kisautóval. 50€ volt ez a kategória egy napra, a harmadik naptól lett volna naponta 45€. A kölcsönzős srác a hotelhez hozta az autót, majd elindult a sokak számára mekiből ismerős “Békönnel kéred? Nagy kóla legyen?” upselling technika. Az autón alapból nincs felelősségbiztosítás. DE ha kérek rá, akkor van 7€-ért egy szint, amibe beletartozik ez meg az – és elkezdte sorolni. Természetesen a leggyakoribb károk nem tartoztak bele (tükör, kőfelverődés stb.), azokért újabb 8€-val lehetett mentességet venni. Rögtön 65€ lett az 50€. Látva a helyi autókat, nem haboztunk megkötni ezt a biztosítást.

Hazafele azon gondolkoztam, hogy mégis milyen kölcsönző az, ahol nincs eleve biztosítás az autókon és azt minden bérlésnél esetileg kell ráterhelni az ügyfélre?

A következő meglepetés már inkább volt bosszantó számomra. Közölte a srác, hogy most 3 csíknyit mutat az üzemanyag mutató, így annyival is kéri majd vissza. Ha mégsem annyival hoznám vissza, akkor az 50€ depozitból fedezik a benzint… Most tényleg nem olcsójánoskodni akarok, de ez milyen megoldás már?! Eddig akárhányszor béreltem autót (pontosabban a munkaadóm bérelt nekem), mindig teli tankkal kaptam meg és teli tankkal kellett visszaadnom. Ebben nincs vita, így egyértelmű. A három csík az olyan, mint 3 krumpli. Megfoghatatlan mértékegység. Megoldottam és itt sem az összeg, hanem a metódus fájt igazán.

Korfu városKorfu városba érkezve utunkba akadt egy Vodafone üzlet, ahová betértünk egy feltöltős (pre-paid) kártyát venni. Pedig már lejátszottam magammal, hogy nincsen nekem szükségem rá, hiszen jó kicsit offline vonulni, de szerettem volna az itthoniaknak képeket küldözgetni, így aztán csak a mobilnet miatt Vodafone International csomagot kerestem.

Amúgy itt van egy nagyon jó oldal, ahol megtalálod, hol milyen pre-paid tarifák vannak, mit érdemes venni és mennyibe kerül.

ListonGörögösen kimért, de segítőkész kislány szolgált ki, aki ügyesen játszotta ki a kártyákat és derítette ki a jóhiszeműségi és elszántsági faktoromat. Long story short: úgy néz ki meglopott 10€-val. Mivel fel akarom venni a kapcsolatot a görög Vodafone-nal, ezért erről még nem írok részletesen, megvárom, míg lezárul az ügy. Itt sem az összeg, sokkal inkább a metódus fájt.

Sissi kastélyKorfu város egy tipikus régi mediterrán város, nekem tetszett. Felmentünk még a Sissi kastélyhoz is, ahol konstatáltam, hogy Romy Schneider bizony jobb nő volt, mint maga Erzsébet királyné, azonban tény, hogy nagyon jó választás volt a szerepre, mert hasonlítanak.

La Grotta

La Grotta BarA kedvenc strandolós helyünk a La Grotta nevezetű bár lett, ami egy nagy szikla tövében helyezkedik el. Jellegzetessége, hogy HMCS-k (Helyi Menő Csávók) a szikláról ugrálnak, viszonylag szépeket. Voltak élő DJ-k is, akik bár fantáziátlanul és 4-5 éves zenéket játszottak, de azért emelték a hangulatfaktort. Jó volt na.

Egyetlen kényelmetlenség az volt, hogy – mint a szállodában lakó honfitársainktól az utolsó nap megtudtuk – 142 lépcső vezet le a bárig, és ugyanennyi fel is. A szintidőnk napról napra javult, a végére már nem akartunk meghalni az oxigénadósságtól a tetőn.

Sztrájk

Hazafelé a transzfer busz először minket vett fel – mi voltunk a reptértől legtávolabb -, így abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a buszra felszálló honfitársaink egy hetes élmény összegzését végighallgathattuk. Egy bácsi eléggé erősen nyitott az “olyanok ezek, mint a cigányok, össze kéne zárni őket velük…meg a zsidókkal is” mondattal, lehet, hogy még az ouzo dolgozott benne. Bár nem, szimplán egy bunkó paraszt volt.

Sajnos már csak a reptér előtt jutott eszünkbe, hogy van nálunk fejenként 1db iPhone és 1-1db in-ear headset, amivel tökéletesen szűrhető volt a panelprolipolitika. A reptérre érkezve a leginkább krónikus THC túladagolás tüneteit mutató telepített idegenvezető közölte a jó hírt: a légiirányítók sztrájkja miatt 14-18 óra között nem szállnak fel repülők, így a 15:40-es indulás leghamarabb 18 órakor valósul meg.

Ennek ellenére jó magyarosan mindenki megrohanta a check-in pultot, mintha kérdéses lenne, hogy felférünk-e a “buszra” vagy se…majd ugyanez a transzfer váróba bemenet és a beszállító kapunál is. Kínos volt.

Goodbye CorfuA várakozás óráiban szintén sok okossággal találkoztunk például, hogy “ez az egész csak a büfének jó”. Persze, bosszantott minket is az a plusz két óra amit a barátokközt nélkül töltünk, de bűnbak keresés helyett inkább felcsaptam az internetet és kiderült, hogy a légiirányítók emberibb munkakörülmények és EU-s szintű szabályozás érdekében sztrájkoltak. Ezt az ügyet tudom támogatni, bár tény, hogy eléggé butaság főszezonban egy ilyen sztrájkkal sújtani az amúgy is nagy gondokkal küzdő ország szinte egyetlen bevételi forrását, a turizmust. De talán pont ez erősíti az alkupozíciót.

Végszó

A bejegyzés végére már rájöttem, hogy más címet adnék, mert pont a saját drámám (átverés a mobil boltban) nem fejtettem ki, de az a téma tényleg megér egy külön cikket, illetve írni akarok nekik, hátha sikerül rendezni az ügyet.

Meg aztán rájöttem, hogy nem akarok feltétlen negatív képet festeni az országról, mert kár lenne a látottakból, tapasztaltakból általánosítani. Sokkal inkább érdemes kicsit a dolgok mögé nézni, megérteni, miért is küzdenek a görögök, pontosabban a görögök egy része, mert a jelenleg még kormányzó Sziriza ott sem örvend teljes támogatottságnak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy éppen hazaárulással vádolják volt reformer-pénzügyminiszterüket Jánisz Várufákiszt.

Aztán, ha már dráma, érdemes abba is belegondolni, hogy mi itthon milyen dolgok miatt méltatlankodunk és ha kimozdulunk az országból dél, dél-keleti irányba, akkor azért lehet látni komoly emberi sorsokat, válság súlytotta településeket, országokat. Minden csak viszonyítás kérdése, talán boldogabb ország lennénk, ha tőlünk keletre keresnénk viszonyítási alapot – még egy darabig lehet.

Mielőtt a nyaralásra érkeztünk, teljesen görög pártiak voltunk, együttéreztünk a görögökkel, támogattuk őket harcukban. A nyaralás végére ez a kép – bennem legalábbis – kicsit árnyaltabb lett. Helyi ismerősökkel beszélgetve kiderült, hogy olyan dolgok miatt panaszkodnak, melyek nálunk már régóta (5-10 éve) bevezetésre kerültek és látszólag meghozták az eredményeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekik is feltétlenül ezt az utat kell járniuk, meggyőződésem, hogy mi is nagy pofonnak nézünk elébe…

  • 25% az ÁFA náluk – mondtuk, nálunk 27%.
  • 40% adó terheli a vállalkozásokat – mondtuk, nálunk is kb. ennyi évek óta.
  • Emelik a nyugdíjkorhatárt – mondtuk, nálunk is emelték

Rengeteg cáfolatot láttunk a sztereotípiákra, például majd’ minden helyen táblán szerepelt, hogy ha nem kapsz blokkot, nem vagy köteles fizetni. Ütötték is szépen a pénztárgépet, pedig messziről látszott, hogy turisták vagyunk nem “navosok”. Aztán láttuk, hogy keményen és sokat dolgoznak, főleg akik a turizmusból élnek. Aztán láttuk, hogy bizony nagy a szegénység: ütött kopott régi autók, elhagyott házak, üres éttermek, romló úthálózat, régi levetett autók csak úgy az udvarban hagyva.

Lehetett érezni minden egyes boltban, hogy szívesen látnak és örülnek, hogy betérsz venni valamit. Egyedül a strandon a bárban éreztem azt, hogy a tö**k tele van már a vendégekkel, de mentségükre szóljon a majd’ 40 fokos hőség és tényleg folyamatosan melóztak. Arányaiban sokkal kevesebb helyen voltak bunkók az emberrel, mint ahány helyen kedvesek. Az angol tudásuk olyan amilyen, ellenben széles skálán mozog: az alap szinttől a tökéletes kiejtés és nyelvtanig mindent megtaláltál, még az 50+ éves emberek is beszéltek idegen nyelvet. Nyilván ez részben Korfu specialitás is – sok brit turista – és hát a Balatonon is beszélnek németül az eladók/lángososok/büfések. Talán az angolnak annyival nagyobb az előnye, hogy ez mindenki számára egy közös nyelv: franciának, románnak, orosznak, németnek, finnek, hollandnak, olasznak, szlovénnak, lengyelnek, magyarnak. Ja várj, magyarok nagy része az UFO kommunikációt használta: lassan és hangosan, artikulálva. “Igen!” – és bólogat – “K é r e k K Á V É T” – mondta Laci a szomszéd sorban a repülőn.

Egy szó mint száz, szép hely Korfu, jól éreztük magunkat.

Az utókor számára három tapasztalat mindenképp fontos, hogy itt álljon:

  1. Nem megyünk többet félpanziós ellátással
  2. Mindig elkérjük a blokkot (Vodafone sztorinál látni fogod az értelmét)
  3. Mindig megkérdezzük, hogy mekkora egy adag étel

És végezetül egy fontos megállapítás: rájöttem, hogy nem is görög párti vagyok, hanem sokkal inkább a Sziriza gazdaságpolitikájának szülőatjának, Várufákisznak a gondolatvilágát osztom, remek meglátásai vannak a professzornak. Alátámasztandó egy hosszú, de érdekes bejegyzést ajánlok olvasásra, zárógondolatát pedig megfontolásra.

“In the 1950s and ’60s Greece lost a great deal of human capital, but it was unskilled labour. The great investment that has happened in Greece from the 1950s onwards has been in education. We have managed to become a supremely well-educated nation. In terms of our public sector, our private sector, we’ve done very little – even the environment we’ve managed to make a mess of, to deplete. But when it comes to human capital, we have created a great deal of it, and the tragedy of the current crisis is that we are exporting it. Young, well-qualified people whose education was paid for by the state primarily – and their families, but primarily by the state – are now offering their services all over the world, including in Australia. And this is a kind of loss that simply can’t be retrieved. Buildings you can rebuild, highways you can fix, but this depletion is irreversible.”