Munkamódszer a jövőben

Munkamódszer a jövőben

Figyelem! Ez a bejegyzés már több mint 1 éves, tartalma elavult lehet!

BRÉKIN: Ma kitaláltam, hogyan fogok a jövőben dolgozni.

Adott az iMac és a MacBook Pro. A legnagyobb problémát – és akár az egyik gép eladásának gondolatát is ez merítette fel – az okozta, hogy nem szeretnék redundáns, duplikált tartalmat a gépeken. Azokat mindig szinkronban tartani, másolgatni stb stb… macerás.

Bár @emem07 kollégának hála felfedeztem az AeroFS szolgáltatást, ami a szinkronizációra jelent egyfajta megoldást, szerintem maradni is fog, egyfajta biztonsági megoldásnak (mindjárt elmagyarázom). Ott lenne még a dropbox, de azzal sem az igazi.

Szóval azt találtam ki, hogy az iMac brutális erőforrását fogom használni a munka érdemi részére akkor, mikor távol vagyok tőle, de valamit mégis dolgoznom kellene. Az alaptézis az, hogy ha az iMactől távol vagyok és dolgoznom kell, akkor tuti olyan helyen vagyok, ahol van net. Máskülönben nem szabad, hogy bármi is rávegyen arra, hogy dolgozzak. Értjük ugye? Persze, ebben benne van az is, hogy amit én most munka alatt említek, az mind internethez köthető, így ezt a kérdést azt hiszem kár is feszegetni. Net van, kész.

És mindez hogyan valósul meg?

Az OS X egyik zseniális tulajdonsága, hogy van egy Screen sharing nevű funkciója (tudom, más rendszeren is van), amivel meg tudom osztani egyik gép képernyőjét a másikkal és fordítva.

Kitaláltam, hogy úgy osztom meg az iMac képernyőjét a MBP számára, hogy azon az egyértelmű felbontásbeli különbség miatt ne egy lekicsinyített, vakságot okozó “távoli képernyőt” lássak, hanem munkára alkalmas méretűt.

Mi sem egyszerűbb, az iMac felbontását át kell állítanom a távoli munka idejére 1280×720 pixelre. Mivel a MBP kijelzőjének (13.3” modellről beszélünk) a legnagyobb felbontása 1280×800 pixel, a Screen sharing alkalmazás teljes képernyős módban történő használatával (OS X Lion featúra – ™ @matkovsky ) egy tökéletes 1:1 arányú távoli képernyőt kapok. Azaz, olyan, mintha a MBP-n dolgoznék, csak éppenséggel a távoli, iMac erőforrását használva.

Miért lesz ez jó nekem?

Először is, nem kell a munkához kapcsolódó adataimat duplikálni, szinkronizálni, nem lesz redundancia.

Másodszor, komolyabb feladatokat is meg tudok majd oldani, amire mondjuk a MBP nem, vagy csak eléggé lassan lenne hajlandó.

Harmadszor, az előző pont miatt felmerül egy jövőbeli cserelehetőség egy MacBook Airre, aminek így kihasználható a kis mérete és kiküszöbölhető az erőforrásbeli gyengesége (bár ez relatív).

Mik lehetnek a buktatók, hátrányok?

Az iMac-nek bekapcsolva kell lenni, ami mondjuk plusz energia és az élettartamát is rövidíti.

Ha valami probléma van az internet eléréssel iMac oldalon, akkor oda a munkának. Erre megoldást jelenthet a korábban említett AeroFS biztonsági megoldás, ami szinkronban tartaná a mobil és az asztali gépen a munkákhoz tartozó file-okat, így vész esetén lehetne “localhost” is dolgozni – persze ez eleve a project létjogosultságát kérdőjelezi meg :)

Azért ahhoz, hogy egy külső helyszínről be tudjak lépni az iMac-re Screen sharing segítségével, a Airport Extreme routeren (vagy éppen amid van) kell beállításokat eszközölni (port forwarding) és tudnom kell az iMac (vagyis inkább a router) éppen aktuális IP címét. Erre egyelőre azt találtam ki megoldásnak, hogy a TeamViewer alkalmazást izzítom be arra a célra, hogy bárhonnan be tudjak lépni annyi időre, hogy meg tudjam nézni a router IP címét. Ez megint felvet egy következő kérdést: miért nem használom eleve a TeamViewert az egész eléréshez? A válasz annyi, hogy még nem teszteltem le, hogy a teljes képernyős, kicsinyítés nélküli megoldás működik-e vele.

UPDATE:  @emem07 kolléga kommentelte twitteren, erre tényleg nem gondoltam:  

ip cimre dyndns. szerintem ott fo elbukni a dolog, h gyors net eseten is laggolni fog pl az eger ami bazi zavaro sztem ps kozben

Próba indul, aztán meglátjuk.

u.i.: Steve haláláról nem voltam képes írni, nem tudtam összeszedni a gondolatokat, így inkább maradt a néma gyász, egy logóval.