Múlt héten egy zenétől teljesen független témában levélváltásba kezdtem @longhand úrral, majd szóba került a Heti Zene:
Ezt akartam utoljára küldeni – de aztán ezt is elfelejtettem -, hogy milyen eszméletlen technikás zenészek, olyan stílus amit a régi nagy öregek már meg sem értenek.
A szóban forgó zene pedig a Polyphia – Ego Death.
Amikor meghallgattam, csak annyit mondtam: wow. Tényleg baromi technikások és remekül leköti a figyelmedet a teljes 5 perc alatt.
A legelső ami feltűnt és kicsit fura volt, hogy a dobok nem a szokásos rock-metal hangzást követik, hanem elektronikus és akusztikus dobok keverve, amitől nekem ettől picit disszonáns volt, de nem zavaróan.
Aztán tovább hallgatva valami nem akart a helyére kerülni, olyan sterilnek éreztem továbbra is az egészet. Ezt meg is vitattuk Péterrel, hogy neki is van egy ilyen fura érzése ezzel a zenével kapcsolatban, túl profi és ettől steril.
A 2010 óta ténykedő texasi zenekar Polyphia progresszív rock zenét játszik és eleinte a YouTube-on azzal váltak ismertté, hogy gitárzenés covereket játszottak. Az ambivalens érzések úgy látszik nem alaptalanok, mert a második stúdióalbumukon már EDM elemeket is kevertek a rockzenéhez, ami eléggé szokatlan – máris egy magyarázat az elektronikus hangzású dobokra.
Az Ego Death című dalukban vendégszerepel a háromszoros Grammy győztes (ugyan, ki számolja már ezeket) gitárfenomén Steve Vai is.
Most, mikor elkezdtem ezt a posztot írni, végül helyére került minden. Amikor kikerestem a Spotify-on a dalt, meg is hallgattam és egyből elmúlt az ambivalens érzésem, ami két dolognak tudható be:
- A Spotify-ra készült master egyszerűen jobban sikerült, mint a YouTube-ra készített
- Úgy látszik, a képi világgal együtt, a klip talán apró szinkronizációs hibája miatt tűnt nekem olyan élettelennek, sterilnek a zene. Pontosabban a klip és a zene. Remélem követtek 🙂