Palacsinta elsőre

Figyelem: A bejegyzés nem csak töltelékről szól, de bizonyos helyeken a képek közötti hely kitöltésére töltelékszöveget is tartalmaz. Megértésüket köszönjük!

Tegnap délután jött a felismerés, hogy jé, holnap (azaz ma) 37 éves leszek és még sosem csináltam palacsintát! Skandallum, ezen gyorsan változtatunk!

Korábban már vettem egy mini serpenyőt, kb 10 cm átmérőjű, de az eredeti cél 1 darab marhahús pogácsa kényelmes megsütése volt. A serpenyő viszont ideális mini palacsinta készítésre (sőt, a gyári ajánlás igazából erre szól).

Palacsinta kellékekGyorsan receptek után néztem és igénybe vettem az internet népe (azaz a Twitter követőim) segítségét is. Rajmi, miután megrökönyödve kérdezte, hogy “nem csináltál még sosem palacsintát?!” adott egy nagyon egyszerű receptet:

1 tojás (L-es méret)
1 bögre liszt
1 bögre tej
csipet tengeri só

Nincs olaj, nincs szóda, semmi maszatolás, egyszerű, mint a faék.

Túrós és kakaós palacsintát akartam csinálni, melyhez megvásároltam mindent. A túrós tölteléket úgy készítem, hogy 3-4 teáskanál tejföllel elkeverem a 250g túrót, egy lehelletnyi sót teszek bele, 1-2 teáskanálnyi cuktor és kb. 1/4 citrom héját reszelve. A mazsolát nem szeretem.

A minipalacsinta

Mini serpenyőMini serpenyő várja a cuccotA mini serpenyő mini palacsintát csinál – ezt gondolom nem kell tovább ragozni. Adódik a kérdés: mennyi folyékony állagú tészta kerüljön bele? És itt jön a már korábban a rizottó és lazac kapcsán megénekel tanulási folyamat, a kísérletezgetés, mert ez már nem annyira egzakt, mint a recept.

Az első (túrós) palacsintát olyan gyorsan eltűntettem, hogy fotózni is elfelejtettem. Az igazat megvallva, kicsit nyers is maradt, meg kicsit folytós, vastag is volt.

Túrós és kakaósA második (kakaós) és harmadik (túrós) már jobban sikerült, de még mindig nem volt az igazi. A második kifejezetten vastag lett, hiába olvadt meg a kakaó, nem bírta összetartani, folyton kitekeredett.Második - vastag

A harmadik palacsinta készítése közben a szakács úr rájárt a túrós töltelékre (na, ez szerintem minden háztartásban előfordul, ezért a töltéléket nyugodtan túl lehet méretezni), rá kellett, hogy csapjak a saját kezemre, hogy maradjon a többi palacsintába.

Harmadik - majdnem jóSzóval a harmadik így nézett ki. Alakul, alakul de azért még nem dicsekednék vele.

Negyedik - vállalhatóAztán a negyedik palacsintára elérkezett a nirvána, ez már vállalható lett. Kakaós ízesítést kapott, az átlagos elfogyasztási idő nem túl egzakt mérésem alapján kb. 10-15 mp.

És akkor jött az ötödik. Vicces, az 5 amúgy szintén egy prímszám, igaz 10 alatt még könnyű prímszámokat találni, de erről később.

Ötödik - perfektAz ötödik palacsintáról azt érdemes tudni, hogy túrós tölteléket kapott, a széle enyhén barna lett, inkább karamell színű. Vékony tésztája könnyen harapható, kultúráltan elfogyasztható. Apropó töltelék mennyisége: ez külön művészet, megtalálni az egyensúlyt. Ne legyen se túl kevés, se túl sok, amikor ráharapáskor kibuggyan a tányérra, kézre, járólapra, kutyára, gyerekre – megfelelő aláhúzandó.

Joseph & Joseph ajándékA képen jól látszik két dolog: az ötödik palacsinta bár a perfekt besorolást kapta, a töltelék mennyisége kicsit sok volt így a modell kezére is jutott belőle, épp a kultúrált fogyaszthatóság határán van. A másik dolog a háttérben tűnik fel: a szülinapi ajándékom Nikitől, egy Joseph & Joseph tematikus vágódeszka készlet.

Avagy prímszám

Najó: van egy furcsa, megmagyarázhatatlan pírmszám mániám. Például az ébresztőórát is igyekszem mindig a legközelebbi prímszámra beállítani. A 37 egy jó prím. A születési évem, a 79 pedig egy boldog szám! Ha elszabadulunk a Gergely-naptár adta korlátoktól, akkor az idei évem egy jó pírm és egy boldog szám kombinációjából összerakva csak jó lehet, nem? :)

Élvezd a folyamatot

A mai poszt ötletének megszületése eléggé érdekes. Ismét egy közösségia média “válságomat” élem, erről többször beszéltünk már az Agyvihar podcastben és itt a blogon is írtam már róla. Most kivételesen a Facebook az, ahol – még – fent vagyok, ide szoktam főként az általam elkészített és elfogyasztott ételek fotóit megosztani mélyebb filozófiai és politikai, társadalompolitikai gondolataimmal együtt.

Általában hétvégén szoktam “komolyabb” főzőcskézést művelni. Élvezem, mert kikapcsol, jó látni, ahogy alapanyagokból egy új dolog születik és itt egy egész jó párhuzam is húzható az eredeti szakmámmal. A (magisztrális) gyógyszerkészítés és a főzés nagyban hasonlít egymáshoz, a lejátszódó kémiai folyamatok – milyen meglepő – hasonlóak vagy épp ugyanazok (pl. emulgeálás).

Egy kis magyarázat: mi az a magitsztrális gyógyszerkészítés? Tudod, mikor bemész a (leggyakrabban bőrgyógyászati) recepteddel a patikába, majd közlik, hogy ez holnapra lesz kész, de szerencsés esetben a gyógyszerész elvonul hátra, kever-kavar, majd kijön egy fehér tégellyel a kezében.

Úgy két hete hétközben hétköznap készítettem egy rizottót, ami annyira jó lett, hogy még csak fotó sem készült róla. És Facebook bejegyzés sem. Mert már akkor tudtam, hogy a tökéletes rizottómhoz vezető útról egy bejegyzést akarok írni. Mi több: élvezni akartam az ízeket, mintsem a tökéletes fotó és poszt elkészítésével hagyni kihűlni az ételt.

A tökéletes rizottó

Így készülTalán 6-7 éve lehetett, amikor Szicílián jártam és volt szerencsém megkóstolni egy helyi jellegzetességet az arancinit. Annyira ízlett, hogy megpróbáltam reprodukálni, ami elsőre csúfos kudarcot vallott. Aztán két éve rátaláltam a Streetkitchen receptjére, aminek utasításai alapján már sikerült nagyon jó arancinit készíteni.

Ebben a receptben Fördős Zé enyhe túlzással a tökéletes rizottó receptjét is megosztja, hiszen ez az arancini egyik alapja. És tényleg: ha jó a rizottó, az arancini is jó eséllyel sikerül úgy, ahogyan azt Szicílián is készítik.

Tonhalas rizottóBár minden utasítást pontosan betartottam már az első alkalommal, a tökéletes rizottó még váratott magára. Szakmámból adódóan nem esik nehezemre a receptúra követése, sőt: mivel a gyógyszerkészítésnél komoly a felelősség (arányok, mennyiségek, készítés módja), egy-egy apró eltérés akár egészségkárosító következményekkel is járhat, míg az ételnél max nem sikerül jól és az egész a kukában végzi.

Sokáig ez a precíz recepthez ragaszkodás tartott vissza attól, hogy kísérletezzek, saját körülményeimhez igazítsam a metódusokat (ugye egy otthoni konyha sem standardizált, ellentétben egy gyógyszertári laboratóriummal).

Persze rizottóról rizottóra lehetett érezni a fejlődést, eddig szinte mindegyik rizottóm másképp sikerült. Egyszer például sikerült szerencsétlenül kiválasztani egy rossz alapanyagot (rizs), melyből többszöri próbálkozásra sem sikerült élvezhető rizottót készíteni.

Ha már alapanyag: rizottóhoz a DESPAR arborio rizst, vagy olasz COOP arborio rizst ajánlok, bevált mindkettő, ár/érték aránya is kiváló.

Pontosan nem számoltam, hogy mennyi rizottót készítettem eddig, olyan 10 körülire saccolom. Azt tudom, hogy a kettővel ezelőtti egy kísérlet volt, az alaplé higításán változtattam és nem sikerült valami jól. Nem volt ehetetlen, de nem lett tökéletes.

Aztán jött a tizedik rizottó. Fura mód, ennek elkészítése már fejből történt, korábban rendre ott volt velem az iPad, melyről néztem a Streetkitchen videoját. Az előző kilenc rizottón megtapasztalt hibákat kijavítottam. A hagymát kellően apróra vágtam, majd olajban csak óvatosan “üvegesítettem”, egyáltalán nem pirult meg. A rizst kicsit tovább mostam, áztattam, szintén csak óvatosan pirítottam üvegesre. Az alaplénél kipróbáltam egy köztes higítást, sem a leveskocka dobozán javasolt nem vált be, sem az általam túlhigított változat, így gondoltam megfelezem a különbséget. Néha túl nagy lángon folyt a “rotyogtatás”, így hamarabb elpárolgott a lé, minthogy a rizsszemek fel tudták volna venni, most alacsonyabb lángon végeztem a folyamatot. Eltértem a recepttől, nem ragaszkodtam az alaplé három részletben hozzáadásához, hanem elsődlegesen azt figyeltem, hogy mindig épp csak elfedje a lé a szemeket. Lett 4-5 kör alaplé hozzáadás, nem baj! Aztán múltkor jó ötletnek találtam minimális reszelt parmezánt menet közben a rizottóhoz adni, így most is megtörtént a harmadik kör után. Az utolsó körben pedig vajat is tettem, hogy szép krémes legyen. Majd pihentettem egy kicsit az egészet.

Minden receptben azt utálom, mikor megfoghatatlan mértékegységeket használnak: egy csipetnyit, egy csapott kanálnyit, éppen csak, kicsit, stb… Ha megfigyeled én most pontosan így meséltem a tökéletes rizottóm elkészítéséről, fura. Közben pedig rájössz, hogy azért, mert nem lehet egzakt módon leírni a pontos, egyéni, a sikerhez vezető megoldások receptjét. Csak támpontokat.

A folyamat a lényeg

Itt jön képbe a fontos tapasztalás: ne a végeredményt nézd, hanem élvezd a folyamatot. Persze ez nem vígasz akkor, mikor épp nem sikerült, jelen esetben a rizottót jól elkészíteni. Tény, hogy a folyamat élvezete, a folyamat fontossága utólag nyer csak értelmet. Nekem 10 alkalommal kellett ugyanazt az ételt elkészítenem, hogy azt mondjam rá: ez számomra tökéletes.

Kellő alaptudással a tíz alkalom lehet, hogy öt. A fejlődés azonban sosem állhat meg, és most citálhatnám a remek közmondásaink egyikét: gyakorlat teszi a mestert. És tényleg.

TortillaVegyünk egy másik ételt: guacamole. Már készültem feladni, többször lett “szódával elmegy” kategória, mint legalább jó. Nem számoltam hányadik alkalommal, de egyszer csak sikerült eltalálni az arányokat, a hagyma mennyiségét, a textúra durvaságát, a lime mennyiségét, az ízesítést. Pedig itt is mindig a megadott recept szerint haladtam, de talán túlságosan is ragaszkodtam hozzá. Amint elkezdtem kísérletezni, összeállt az egész, a gyakorlással kialakultak az arányok, amit már fejből is tudok és immár reprodukálható.

LazacVagy ott van a lazacom. Szerintem vagy 20 alkalommal megnéztem Gordon Ramsay és más séfek YouTube videóit, ahol bemutatják, hogyan kell lazacszeletet sütni. Bőröset vagy filét, ki melyiket. Mondjuk ez annyiból kivétel, hogy már az első alkalommal is finomra sikerült, de tegnap itt is sikerült szintet lépnem. Olyan finom kérget kapott, hogy még most is összecsordul a nyál a számban. A lazacom elkészítésében sokat segített egy rutin bevezetése: szombatonként igyekszem mindig készíteni. Megint egy rendszeresség és egy folyamat ami kirajzolódik, minden egyes alkalommal valami más, másképp készül kicsit minden egyes szelet.

Gyors sikerek

Úgy korrekt, ha csak magamról állapítom meg, de beszélgetve másokkal hamar kiderül, más is szenved abban a talán korunk betegségének is nevezhető kórban, hogy azonnali, gyors sikerre, eredményre vágyik mindenki. Oly annyira, hogy képesek vagyunk csak a végeredményt nézni és az oda vezető útról megfeledkezni. Pedig visszagondolva nem a tökéletes rizottó elfogyasztása, vagy a tökéletes lazac elfogyasztása volt az igazi élmény. Sokkal inkább az egész folyamat, ahogyan végre eljutottam a tökéletes(nek hitt) végtermékhez.

Sokszor belelkesedek, elkezdek új dolgokat, belevágok projektekbe, majd mikor nem jönnek a sikerek, tovább állok, új élmények után kutatva. Miért? Mert eddig nem a folyamatra, hanem csak a végeredményre koncentráltam. Gyors sikert vártam, tökéletes végeredményt, egyből, azonnal! Ami már önmagában is abaszurd elvárás!

Legyen szó zenéről, főzésről, rajzolásról, fotózásról, párkapcsolatról, kertészkedésről, egészséges táplálkozásról, sportolásról.

Elmentem futni: miért nem fogytam egyből 5 kilót? Nem is megyek holnap, ennek semmi látszatja…

Elültettem a paradicsomot: miért nem kelt még ki? Mikor fog már teremni? Inkább veszek azonnal a boltban.

És sorolhatnám…

Mi (lehet) a megoldás?

Nekem sokat segítenek ezeknek a folyamatoknak, jelenségeknek, érzelmeknek a megértésében, észrevételében, hogy egy kvázi utazásnak próbálom felfogni a mindennapokat, ahol mindig valami új vár. Persze jó, ha ezt egy rendszerbe is belerakom. Egyéni fejlődésemben például nagy szerepet játszik, hogy az Agyvihar podcast kapcsán rengeteg új produktivitási, életviteli módszerrel találkozom, melyet az adásokban ki is beszélünk, megnézzük mi az ami működik/működhet és mi az ami nem.

A GTD módszer segít mindig összeszedetten gondolkodni, mikor mi a következő lépés, mit kell tennem az eredmény érdekében. Ugyanakkor látom a folyamatot, tervezéskor összeszedem minden várható lépését, látom a lehetőségeket, akadályokat, buktatókat, mire kell ügyelni, min kell változtatni.

Aztán segít például a meditációval való ismerkedésem, az, hogy jobban figyelek magamra, mit, hogyan élek meg, mi milyen érzést vált ki belőlem.

És ott van a rendszeresség: a hagyományos értelemben vett sütés-főzés nekem azért jó segítség a folyamat fontosságának felismerésében, mert tökéletesen példázza, hogy nem sikerülhet minden elsőre, nem kaphatunk instant sikert. Persze kell egy belső mozgatórugó is, mely mindig jobb teljesítményre sarkall és kísérletező kedv, hogy ne váljon unalmassá a folyamat vagy csak szimplán a határaink feszegetése miatt.