Digitális életmódváltás

Digitális életmódváltás

Figyelem! Ez a bejegyzés már több mint 1 éves, tartalma elavult lehet!

Lehet-e irónikusabb helyzet annál, mikor egy bejegyzés arról szól, hogy azok a felületek, amelyeken keresztül te is rátaláltál, azok az eszközök, amelyeken a bejegyzést olvasod, azok az eszközök, amelyeken a bejegyzés készült, életre kelt, na, azok a te legfőbb ellenségeid? Ha nem is direktben erről fogok most írni, az egyik konklúzió némileg ez lesz.

A felismerés

Reggel a szokásos rutinom (e-mail, Facebook, Twitter, index.hu) során a Bitzenede blog szerkesztője (és egyben a Syncopa hangszerbolt tulaja), MidiTom Facebook falán találkoztam egy nagyon érdekes bejegyzéssel, mely a Voyager blogon jelent meg. Csak gyorsan átfutottam, de már akkor tudtam, hogy nagyon súlyos és fontos gondolatokat tartalmaz a bejegyzés. Azóta már több nörd (technofil, geek, IT szakember, designer, coder, early adopter) ismerősöm és barátom osztotta meg a bejegyzést, nagyjából mindenki a ledöbbent felismerését hozzáfűzve.

Ha van kedved, akkor olvasd el előbb itt, majd utána folytasd ennek a bejegyzésnek az olvasását – garantáltan másképp fogod olvasni, értelmezni.

A munkámból hazafelé volt időm részletesen átolvasni a cikket. Pontosabban meghallgatni, ugyanis az iPad segítségével felolvastattam magamnak, így vezetés közben csak a hangra kellett figyelnem…darabokban kellett meghallgatnom, mert egyes részek szabályosan sokkoltak. Miért? Mert ez a cikk rólam (is) szól.

Igen, a modern online-virtuális-digitális világ rabja vagyok, függő. Sokszor megkaptam már ezt a kritikát, így ez a felismerés nem ért tulajdonképpen váratlanul. Azonban mindig büszke voltam rá, hogy minden “modern” eszközt, szolgáltatást tudok ésszel használni.

Mit tesz ez? Például, hogy olyan és annyi információt osztok meg, amit nem kell később szégyellnem. Vagy, hogy arra és úgy használom az eszközöket, szolgáltatásokat, amire való. Vagy például mindig büszkén tűztem ki a “korai adaptáló” zászlót (angolul early adopter).

De mégis, akkor mi az a felismerés, ami miatt szükségességét érzem a digitális életmódváltásnak? Hiszen mindent úgy használok, ahogyan kell, annyit, amennyire szükségem van, hogy segítsen haladni, a kezem alá dolgozzon. Én irányítok. Vagy mégsem?

Hosszú bejegyzés lesz, ha nincs türelmed végigolvasni, az máris egy tünet. Elmagyarázom!

A kezdet

1997-ben kezdtem el aktívan használni az internetet. Egyből magába szippantott ez a világ. Akkor még a városi könyvtárban volt csak lehetőség internetezni, óránként 150 Ft körüli összegért, ha jól emlékszem és 1-2 hétre előre kellett idősávokat lefoglalni. Az elején akár 2-3 órát is lefoglalhattál, aztán ahogy megnőtt az érdeklődés, korlátozták 1-1 órára. Ha éppen mázlid volt és utánad nem jött senki, akkor le lehetett boltolni, hogy még egy órát maradj. Aztán jött a matáv 18-06-ig tartó ingyenes betárcsázós korszaka, ne tudd meg, hány éjszaka ment rá…zabáltam az információt, új embereket ismertem meg, sokukkal azóta is tartó barátság alakult ki. Látom, hogy mosolyogsz, oké, te is átélted ezt.

A kezdetekben szoros értelmében véve dolgoztam az informatikai eszközeimen, effektive értéket, terméket állítottam elő. Egy weblap dizájn, egy komplett backend rendszer, egy egész weblap, zene, fotók manipulálása stb… Volt, amiért pénzt is kaptam, így a befektetett energiának, munkának gyümölcse is volt.

Aztán jött az iPhone.

Nem lenne korrekt mindent az iPhone és az Apple nyakába varrni, de tény, hogy a hirtelen (mobil)informatikai robbanársért ami az elmúlt 4-5 évben végbement, igenis felelős az iPhone! De fogalmazzunk inkább úgy, hogy az okostelefonok úgy en bloc felelősek.

Az iPhone sokunk életében jelentette azt a változást, azt az eszközt, amire évek óta vártunk. Ha a spanyol viaszt nem is Steve Jobs (R.I.P.) és az Apple mérnökei találták fel, de vitathatatlanul zseniális módon integráltak megoldásokat és fejlesztettek újakat. Piacot teremtettek. Alkalmazások garmada jelent meg, a mobil fejlesztések rohamosan fejlődtek.

A gyarló felhasználó meg elkezdte használni ezeket. Arra is alkalmazást használunk, amire eddig az agyunkat vagy épp papírt és ceruzát használtuk. Ebben alapvetően nincsen még semmi probléma, ez a fejlődés és az ember kimondottan híres arról, hogy szereti az eszközöket használni – erre többek közt az agykapacitása teszi alkalmassá.

Az idő múlásával egyre több olyan alkalmazás jelent meg, amelyek vagy már egy meglévő közösségi oldalhoz segítették a hozzáférést vagy egy teljesen új csatornát nyitott, új közösségi felületet hozott létre. A legtöbb komoly szolgáltatás előbb-utóbb megjelent mobil platformon is, a “dolgozószoba” informatikája szép lassan átkerült a zsebünkbe. A kvázi “flow élmény” már nem csak a munkahelyen (eleinte sokan csak munkában tudtak internetezni), hanem a metrón, a buszon, az autóban is velünk lehetett. Pörögnek az események, több száz, több ezer üzenetváltás – mindig minden fontos, nem ér rá. Pittyeg, zörög, jelez, villog – teljes figyelemért reklamál az eszköz, a szolgáltatás. Ismerős?

A jelek

Imádtam a pörgést, az események középpontjában lenni, újabb ismerősöket szerezni. Sokan persze ekkor is kritikával illettek, nem érették, hogy mire jó ez, miért csinálom, egyáltalán mit akarok én egy tőlem több száz, akár több ezer kilométerre élő embertől, mit érdekel, hogy ő mit, mikor, hogyan csinál.

Mindent meg lehet magyarázni. A magyarázatok között szerepelt az is, hogy sok interneten megismert emberrel találkoztam is már és sosem tudhatod, ki hogyan tud rajtad bármikor is segíteni és megfordítva: te hogyan tudsz a másik segítségére lenni. Ezt ma is vallom, most sem csinálnám másképp. Egy fontos dolog viszont megváltozott: többet töltöttem a “flow élménnyel”, mint az effektív munkával.

Ami elkezdődött az asztali gépen, folytatódott az iPhone-on, majd ismét az asztali gépen. Folyamatos élmény, folyamatos cselekvés, információszerzés. Aztán jöttek a “depressziós” szakaszok, meguntam egy-egy szolgáltatást.

Az internetezés agyunkra gyakorolt hatását egyfajta elektronikus kokainként jellemzi. A mechanizmus lényege, hogy az agyat folyamatos stimulációk érik, és ezen stimulációk működésbe hozzák az agy „jutalmazó” rendszerét. Minden kattintás eredményeként történik valami, minden pityogás potenciális új jó hírt, vagy újabb csomag információt jelent. Ezek az apró impulzusok pedig kis dopamin(közszóval élve „boldogság hormon”) csomagokat indítanak útra neuronjaink rengetegében – csak úgy mint a kokain –, egyfajta érzelmi hullámvasútra ültetve a „túladagolt” felhasználót, aki az igen aktív, mániákus időszakok közt depressziós hullámvölgyeket él át. Lefordítva kicsit hétköznapibbra a képet: a már-már mániákus szörfözés során lassan tudatosul a klikkelőben, hogy nem jó, amit tesz, de egy ideig mégsem tud szabadulni, majd amikor végül mégis feláll a gép elől, mindazt stresszesen, ingerülten, az elfecsérelt idő – vagy csak úgy, céltalanul – érzett dühvel és csalódottsággal teszi. A szokásától mégsem tud megválni…

Forrás: Voyager blog

Az első szolgáltatás, amit elhagytam a Foursquare volt. Rengeteg rémtörténetet olvasni, hogy Facebook és Foursquare “check-in” alapján térképeznek fel betörők lakásokat (illetve tulajdonosaikat), majd az alkalmas időpontban ki is rámolják (amit a tulaj például lakástól távoli “chek-in”-je alapján tudnak). Erre is utaltam a bejegyzés elején, hogy ésszel kell ezeket a szolgáltatásokat használni. Mivel ésszel használtam, ilyen jellegű félelmem nem volt, bár tény, hogy egyre inkább zavart, hogy aki nem volt rest, az tudott arról, hogy éppen merre járok.

A töréspont mégsem emiatt jött el: egyre több helyen tapasztaltam, hogy egy baráti társaság megérkezik egy szórakozóhelyre, sörözőbe, moziba, az első mozzanat, hogy a Foursquare-en bejelentkeznek.

“Nem csekkoltál még fórszkveren? Akkor nem is vagy itt!”

Az üdvözlések után az első pár percben mindenki a telefonját matatja, “becsekkol”, ha már elővette a telefont, akkor gyorsan e-mailt is néz, közben Twitteren már érkeznek a válaszok (“Megint söröztök? Jó bulit!”), amire persze válaszolni kell, a sörről fotót feltölteni, a flow nem szakadhat meg. Ne röhögj, te is ezt csinálod!

Legyek bármennyire is technofil, köszönöm, ebből már nem kérek. Persze döntésem meghozatalában segített az is, hogy az iPhone 3G-n egy Foursquare check-in kb. 4-5 percet vett igénybe…sőt, ma már nem is fut rajta a legfrissebb verzió.

A másik intő jel az volt, mikor két éve egy időre iPhone nélkül voltam és megtapasztaltam, milyen a kötetlen kötöttség. Érdekes volt most visszaolvasni ezeket a bejegyzéseket.

Szintén intő jel volt, hogy a közelmúltban pár nap erejéig egyszerűen felfüggesztettem a Twitter felhasználómat – besokalltam. Majd jött egy elhatározás, hogy elhagyom a Facebook hajót, sőt egy rövid húsvéti “Facebook elvonó” is (mindkettő csúfos kudarcot vallott).

Amikor a flow már teher

A munkám során rengeteget kell beszélnem, a kommunikációból élek. Mondhatnád, hogy ez persze nem fárasztó, de hidd el, az, hogy mit, hogyan mondasz, milyen szakmai információt adsz át, éppen melyik eladástechnikát alkalmazod, napi 8 órában fárasztó tud lenni az agyad számára.

Hazaértem és beültem a gép elé, pihenni. Igen, pihenni, mert paradox módon, mindig azt tartottam (és ezzel védekeztem), hogy én a napi munka után ki tudok kapcsolni és ez a “flow” kell nekem. Ma már tudom, hogy ez az agyam számára éppen, hogy nem pihenés, hanem egy kvázi csúcsrajáratás volt, amitől felfrissültem.

Néha, mikor sikerült kicsit megállni és elgondolkozni, azért érzékeltem, hogy valami nincs rendben. Kitűztem magamnak egy napot, hogy az “gép mentes” lesz. Úgy szervezem a munkát, hogy arra a napra ne kelljen gép elé ülnöm. Ezt az időt olvasással (könyv alapon), pihenéssel, beszélgetéssel, filmnézéssel akartam tölteni. Nem sikerült! A flow élmény iránti vágyakozás mindig visszarángatott vagy a gép elé, vagy az iPad elé – nem tudtam “offline” lenni.

Az informatikai eszközök és az “okostelefonok” egyszerűbb használata miatt olyanok is bekerültek ebbe az információs forgatagba, akik nézetei, gondolatai, de leginkább értetlenségei és kimondom, butasága annyi plusz felesleges információval kezdett el terhelni, amit már nem tudok kezelni. Első körben magamban kerestem a hibát illetve megpróbáltam a radikális módszereket (Twitter, Facebook ideiglenes elhagyása), de be kellett látnom, hogy ez egy olyan jelenség, amit nem tudok kikerülni. Főleg nem úgy, hogy tulajdonképpen ezen szolgáltatások rabja vagyok, én vagyok értük, nem pedig fordítva. Patthelyzet. Nem akarom olvasni, mégis olvasom. Ördögi kör.

Annyira elfajult a helyzet, hogy voltak napjaim, amikor a “közösségi élet” az online töltött nem kevés idő 100%-át kitette. Azaz, teljesen kontraproduktív voltam. Olyan eszközök használatával, melyeken korábban dolgoztam, értéket teremtettem.

A puzzle összeáll

Ma jött el az a nap, amikor több, önmagamtól felismert problémára meghozott döntést egy egésszé kell formálnom. Ebben segített a Voyager blog már többször hivatkozott bejegyzése. Bár nem tudtam minden állításnak utánanézni, de a hivatkozott források hitelesnek tűntek számomra és az agyunk tevékenységének átalakulására vonatkozó állításokat elfogadom.

És pont ez a legfőbb indok, ami cselevésre késztet, egy digitális életmódváltásra. Az nem járja, hogy az általam csodált és kedvelt technológiák szép lassan elbutítanak, pontosabban fogalmazva én magam teszem ezt az agyammal, a memóriámmal.

Mielőtt bármilyen világmegváltó eszmefuttatást várnál tőlem, gyorsan közlöm: nem leszek mostantól technofób!

A cél, optimalizálni a szolgáltatások, eszközök használatát és új prioritásokat feállítani. Többet tornáztatni a memóriát, például megtanulni Niki telefonszámát…az nem állapot, hogy a barátnőm telefonszámát nem tudom (mert ugye iPhone és iCloud óta az állandó szinkronnak hála, mindig elérhető).

De legfőképpen kiszállni a “flow”-ból. Miért? Mert amit leírtam az év elején, azok a célok egy centivel sem kerültek közelebb. Rossz a fókusz, rossz a prioritás.

A legkacifántosabb az egész történetben, hogy sok ismerősöm jár hasonló úton. Így egymást húztuk be az ingoványos talajba. Például van olyan ismerősöm, akit nem bírok rávenni, hogy térjünk vissza a korábbi e-mail alapú kommunikációra a Facebook üzenetek helyett. Ebből következik, hogy bizonyos értelemben muszáj nekem is ott maradnom.

Nézz magadba!

Talán sosem írtam még ennyit magamról. Ebből is láthatod, mennyire mély benyomást tett rám a mai cikk, ami elindított a változtatás útján. Nincs két egyforma sztori, nincs két egyforma megoldás. Nem akarok irányt mutatni, észt osztani, maximum elindítani téged a gondolkodás útján.

Ha te is hasonló problémával küzdesz, vagy észreveszel intő jeleket, az első és legfontosabb, hogy nézz mélyen magadba! Ha kell, olvasd el többször a gondolatindító cikket és ne félj elfogadni a felismerést: rád is illik a leírás, megvannak a tünetek.

Én sokáig kerestem a megoldást, hogyan kezeljem azt az iszonyat méretű felesleges infohalmazt, ami például a Facebookon keresztül árad felém. A megoldás bennem van.

Célok, fókusz, prioritások. Ha ezek jók és betartom őket, akkor sikerülhet kiszállni a flow élményből, az online-digitális csapdából.

A végére egy film ajánló: Wall E. A filmnek a hivatalos “öko-sztorin” túl szerintem van egy nagyon jól értelmezhető üzenete. Ha a digitális függőségre utaló jeleket keresve nézed meg a filmet, te is meg fogod találni ezt az üzenetet, amit Kyle Smith szemmel láthatóan nem talált meg:

Kyle Smith író és egyben a New York Post újságírója azt írta, azzal, hogy a jövő embereit „borsóagyú félnótások petyhüdt tömegének” ábrázolja, „akik szó szerint túl hájasak ahhoz, hogy járjanak”, a WALL·E sötétebb és sokkal cinikusabb az összes jelentősebb Disney-rajzfilmnél, amit fel tud idézni. A filmben szereplő embereket a Disney World látogatóihoz hasonlította, hozzátéve, „Nem hinném, hogy láttam volna már olyat, hogy egy nagyvállalat ennyit költ saját fogyasztói megsértésére.”[32] Maura Judkis a U.S. News & World Reporttól feltette a kérdést, vajon az „ijesztően elhízott emberek” ábrázolása hatással lehet-e a gyerekekre oly módon, hogy inkább „játszanak odakint, semmint a számítógép előtt, hogy elkerüljék a hasonló sorsot.”[33] Stanton elutasította, hogy célja lett volna a túlsúlyosságról bármit is mondani, csupán az emberek kiszolgáltatottságát kívánta bemutatni ezzel.[31]

Update:

A rengeteg megosztás és visszajelzés mellett (amiket köszönök!), voltak akik “tollat” ragadtak és megírták véleményüket a cikkemről és a témáról.

A régi szokások nehezen halnak

Flow és függőség – veszélyben vagyunk az iVilágban?

Függőség