39 + 1/365

Szóval megkezdtem. Az utolsó harmincas év.

Egy ideje (2-3 éve) gonosz módon tesztelem az ismerőseim és az “ismerőseim”. A dolog lényege annyi, hogy a születésnapomkor deaktiválom a Facebook profilomat és figyelem, mennyi köszöntőm lesz aznap. A Facebook kifigyelhette a metódust (nem valószínű), mert tavaly a T+1 napon reaktivált fiókba elkezdtek jönni a köszötések – mintha T nap lenne.

Idén már nem kellett trükköznöm, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, akik végleg törölték magukat eme csodás szolgáltatásból.

Virtuális törődés

Az évek során egyre kevesebb köszöntés érkezett ennek köszönhetően, a tendencia szomorúsággal töltött el. Akikkel beszélgettem a kérdésről, megmagyarázták: nincs a jelenséggel semmi probléma, az én feladatom is a kapcsolatok ápolása, fenntartása, ebben a social média csak segít.

Még mielőtt: nem vágyom órákon át érkező notifikációkra a jeles napon, sem sms/iMessage/Messenger/bármi üzenet áradatokra. A jelenség – és tőlem függetlenül – a lényeg. Ez nem picsogós bejegyzés akar lenni.

Hogy tényleg nem a köszöntés elmaradása zavar, zavart, arra csak most jöttem rá. Pont a fordítottja zavaró, a felületes, virtuális léleksimogatás, törődés, “kötelező jófejség”. És ez az, amit sajnos nem vesz észre az ember, csak szimplán megszokja. Ez lesz a normális, a megszokott. A különbség csak a social media elhagyásakor lesz szembetűnő.

Azon ismerőseim számára, akikkel nem tartom a Facebook/social világon kívül a kapcsolatot, kb. megszűntem létezni. Korábban csak a posztok, státusz frissítések, képfeltöltések jelentették az impulzust számukra velem kapcsolatban. És a rendszer figyelmessége, hogy szólt jeles napokon.

Próbáld ki: ha deaktiválod magad, vajon hányan fognak rólad megemlékezni?

Ami mégis jó

Aki fontos, itt van. Akinek fontos vagyok, emlékezett rá(m). Aki fontos, azon így fókusz van. Nem a virtuálison, nem a felületesen.

Semmi lájkvadászat, semmi léleksimogatás.

József Attila: Születésnapomra

Figyelem! Ez a bejegyzés már több mint 1 éves, tartalma elavult lehet!
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj. –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!