A svájci módszer – magyarosítva

Hirtelen felindulásból csak egy Facebook bejegyzést akartam írni a témában, de aztán jöttek a szavak egymás után, így inkább egy rövidke bejegyzés lesz belőle.

Biztos vagyok benne, hogy megosztó lesz az amit tettem, de bízok benne, hogy lesz, aki meglátja benne a hosszútávú célt.

Van egy Hit Gyülekezete “nyaraló” – korábban lelkészi hivatal – itt a szomszédban. Vadabbnál vadabb szentfazekak járnak ide nyaralni.

Múltkor például a nagy melegben bezárva tartottak egy kutyát, magára hagyva. De ha itt voltak sem volt benne köszönet, mert a kutya nem mehetett ki a kb. 600nm-es telekre. Ott majdnem hívtuk az állatmentőket.

Most egy olyan “szentcsalád” van itt, aki úgy gondolja, hogy a kerítés elé az utcára kirakott szemét már nem az ő gondjuk. Persze kukájuk nincs, szemétdíjat nem fizetnek, így már hallom előre ezt a mentséget. Nem, ez nem mentség, még ha direktben talán nem is az ő hibájuk, hanem a nyaralót üzemeltető szervezeté, egységé, gondnoké (megfelelő aláhúzandó).

Először pár napja csak egy zacskó háztartási hulladék került ki, gondoltam hamarosan mennek el, turnusváltás van és a gondnok majd elviszi. Hát nem. A mai napra már három zacskó szemét hevert az utcán. Ma szerda van, ma volt a szemétszállítás, de a hulladékszállítást végző cég dolgozói – abszolút konzekvens módon – nem vitték el a kukával nem rendelkező (így szemétdíjat sem fizető) ház elől a hulladékot.

Namost, a mai nap úgy döntöttem, hogy alkalmazom a svájci módszert, kicsit magyarosítva és mintegy nevelési célzattal megcímzem a szemeteszsákokat “vissza a feladónak” jelzéssel. Egy jól szervezett mozdulattal visszajuttattam (óvatosan, hogy ne szakadjon ki és ne szóródjon szét) a szemetet a származási helyére.

Mi is az a svájci módszer?

Nos, mindenki oda van meg vissza, hogy Svácjban, meg Ausztriában, meg Németországban, stb… milyen rend van és tisztaság van. Ennek egyik oka az, hogy jól szervezett és jól finanszírozott szolgáltatások biztosítják a folyamatos rendet. De ez még kevés a sikerhez, mert kell hozzá a lakosság is. Pontosabban fogalmazva az, hogy a polgárok kötnek/kötöttek egymással egy olyan “szerződést”, melyben vállalják, hogy tisztán és rendben tartják a környezetüket. Elsősorban magukra nézve ezt betartják, másodsorban viszont erre a “szerződésre” időnként udvariasan (vagy határozottan, ami tűnhet bunkó, arogáns megoldásnak) felhívják az alkalmanként kilengők figyelmét.

Ismerős mesélte – vagy valahol olvastam, sajnos nem emlékszem -, hogy a szomszéd figyelmeztette, mikor túl korán tette ki Svájcban a kukát, mert annak megvan a pontos rendje: azért dolgoznak pontos időbeosztás szerint a szemétszállítók, hogy a kukák rövid ideig legyenek az utcán és ezzel ne rontsák el az utcaképet. A szomszéd a szokást nem ismerő, vagy betartását nem fontosnak tartó “betelepülőt” udvariasan figyelmeztette, megőrizve ezzel a rendet.

Miért nincs magyar módszer?

Mélyebb szociológiai eszmefuttatások mellőzésével (meg mert nem is értek hozzá), azt gondolom, hogy ezért is az “átkos” és az azóta eltelt zsibbadt évek tehetők felelőssé. A III/III-as múlt, a feljelentgetés, a megfigyelés, a rosszindulat szépen kiírtotta generációkból a jó szándékú figyelmeztetés, a közös érdekekre felhívás befogadásának a képességét.

“Mi közöd hozzá?”

“Ne szóljál be köcsög, jó?!”

“Megütlek!”

…és társai reakciók tömkelegét lehet sorolni, amelyek után minden jóérzésű ember kétszer is meggondolja, hogy felhívja-e az íratlan társadalmi szerződést éppen nem betartó polgártárs figyelmét. A másik, hogy szerintem nincs is ilyen szerződés sokunk számára, nem látjuk ennek szükségességét. Ahogyan akkor sem emelünk szót, mikor közös adóforintokból presztízsberuházások épülnek, amikor közös adóforintok strómanok, oligarchák zsebébe vándorolnak, amikor valaki büszkén hirdeti, hogy “számla nélkül okosba” intéz mindent és még sorolhatnám.

Holnap

Mielőtt bárki pálcát törne a módszerem felett: kíváncsi leszek a holnapi történésekre, vajon kikerül-e újra a szemét az utcára vagy megértik a jelzést és megoldják a problémát. Ha újból kikerül, megvárom, míg hazaérnek és kultúrember módjára (legalábbis az elején :) ), megbeszélem velük a kérdéskört.

Az egy külön posztot érdemel – csak őket sajnos nem csíptem még el -, amikor a szelektív gyűjtőbe kerül háztartási hulladék, építési törmelék, ruhaszárító, matrac (nem vicc).

Robi duzzog

Igaz, még lógok a párizsi beszámolóval, de ma muszáj billentyűzetet ragadnom. Most, hogy Tepi ismét duzzogott, így a hét közepén velem is történt ma ez meg az.

A helyszín: vidéki, turizmusból élő kisváros szupermarketje

A szereplők:

  • Robi – saját maga, úgynevezett európai gondolkodásmódú blogger
  • Idióta Suzukis – extrabantos átlagmagyar
  • Pénztáros 1 – “Hát ez nem érti mit mondok…” és “De én sem értem ő mint mond…”
  • Pénztáros 2 – “Hát, de majd, nem? Na!” helyeslő
  • Eladó – a megerősítő és “Hiába mondja nem értem, nem érti?!”
  • Külföldi vevő 1 – mint zavaró tényező 1
  • Külföldi vevő 2 – mint zavaró tényező 2
  • Magyar vevők – mint bólogató panaszládák

Első jelenet

Robi megérkezik a szupermarket parkolójába. Figyelve a jobbkézszabály betartására a parkoló egy távolabbi szegletét célozza meg, ahol sok szabad hely van. Folyamatos vezetéstechnikai továbbképzések és a józan ész hatására előnyben részesíti a hátrafelé parkolást a majdani gördülékenyebb távozás érdekében. A tolatás manőver megkezdése előtt a párhuzamos parkolás érdekében a rendelkezésre álló útfelületet kihasználja és kb. 45 fokos szögből indítja a tolatást, ezzel a környezetében – előzetes körültekintés alapján – senkit nem akadályoz a tovább haladásban. Bár az irányjelző használatát elmulasztja, a tolatólámpa és a gépjármű helyzete félreérthetetlen utalás a tolatva parkolásra. Megérkezik – parkolókban szokatlanul nagy tempóban – egy 15 év körüli esztergomi gyártású gépjármű, benne az Idióta Suzukissal és kiscsaládjával. Mutogat. Felháborodik, hogy mit parkolok én ott és miért így és különbenis. JOGA VAN! 

Második jelenet

Színre lép Külföldi vevő 1, aki németajkú. Ebben a kisvárosban éveken át nyaraltak-teleltek, gyógyultak a kelet- és nyugatnémet állampolgárok, sok Loncsár palota épült fel az általuk ide lapátolt kemény valutából, már az “átkosban” is. Ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert úgymond volt idő elsajátítani a nyelvet, legalább konyha szinten: “Gút a vettter ugye?”

Ez az átkozott Külföldi vevő 1 németül érdeklődik egy termék iránt az Eladótól. Pechjére válaszként csak annyit kap: “Hiába mondja nem értem, nem érti?!”. Lesajnálóan legyint és továbbhalad.

Harmadik jelenet

Már megint ezek a gaz külföldiek, nincs jobb dolguk, mint nálunk költeni az Eurót, persze sokkal jobban járnak, mert szar a Forint, rohadjanak meg. A pénztárban fizetni akar Külföldi vevő 2. Pechjére vett egy lekváros buktát, amiből létezik ugyanolyan külcsínnyel csokis fajta is. Pénztáros 1 bekérdez: “Lekváros vagy csokis?”. Külföldi vevő 2 néz bambán. Pénztáros 1 ismét bekérdez, most már lassan, úgy biztosan megérti: “Lekváros vagy csokis? Nem mindegy a kódja!”. Tudjátok, leltár, miegymás, ugye nemzeti sport a lopás, szóval érthető az aggodalom. Majd konstatálja: “Hát ez nem érti mit mondok…” majd Pénztáros 2-höz fordulva, gúnyosan: “De én sem értem ő mint mond…”

Pénztáros 2 a szakszervezeteket megszégyenítő kollegiális együttérzéssel közli, hogy bizony ez nekik nem feladatuk, hogy megértsék – ismétlem, évek óta turizmusból élő/élni akaró kisvárosban – a Külföldi vevő 2-t: “Hát, de majd, nem? Na!”

Közben megérkezik Eladó is a színre és így már hárman kárálnak és fejezik ki nemtetszésüket az értetlen Külföldi vevő 1 és Külföldi vevő 2 kapcsán. Persze vannak a boltban Magyar vevők akik meglepetésemre szépen beállnak a fikazuhatag sorába és csak bólogatnak, együttéreznek.

Na, Béláim!

Nem megyek most bele bővebb konklúzióba, viszont elmondom a saját “policy”-m (igen, direkt használok angol kifejezést) az ilyen esetekre.

Bár büszkék lehetünk több mint 1000 éves múltunkra, mára Európa szégyenpadján ülő, súlytalan ellenben nagyképű és arogáns nemzet vagyunk egy olyan – amúgy csodaszép – nyelvvel, melyet a világon rajtunk magyarokon kívül senki nem ért meg.

Ebből két dolog következik: az egyik, hogy a már-már közös nevezőnek mondható angol nyelv tudása mára szerintem nélkülözhetetlenné vált, legalább angolul hasznos lenne gagyogni valamit. Mindenkinek. Vagy legalább németül, ha már éveken át jártak erre a településre. A másik: nem várható el külföldiektől, hogy ezt a nem túl egyszerű nyelvet bármilyen szinten is beszéljék. Pontosabban a policy-m tartalmaz egy kitételt, amit kvázi “elvárok” én is, még magammal szemben is külföldön: legalább egy napszaknak megfelelő üdvözlést és a köszönöm megfelelőjét az adott ország nyelvén. Értékelni fogják mindenhol!

Országimázs, at it’s its best. Az.

(az irónia bár bújtatott, de része az írásnak)