Egy gyorshajtóval kevesebb

Figyelem! Ez a bejegyzés már több mint 1 éves, tartalma elavult lehet!
A munkám kapcsán (most már tizedik éve) eleinte kb. évi 60.000 km-t, majd mostanában már kb. évi 70-80.000 km-t vezetek. Az évek során kialakult egyfajta tolerancia a sebességre és alacsonyabb tempó mellett lankadt a figyelmem, unatkoztam, elálmosodtam. Ezért évről évre nőtt az átlagsebességem, notórikus, de tudatos és felelős gyorshajtó lettem. Erről a paradoxonról már írtam itt a blogon. Valami azonban megváltozott.

Az elmélet

Biztosan öregszem, vagy már unom a vezetést, de azt vettem észre, hogy egyre inkább fárasztó a napi közlekedés, amiben persze biztosan közre játszik az utak remek minősége. Hiába ülsz, a vázizom a rengeteg úthibák okozta rázkódást próbálja kompenzálni – elfáradsz a vezetésben.

A másik fárasztó dolog nyilván a figyelem, amely gyorshajtás esetén – nálam legalábbis – fokozott. Mindig jóval előre észlelem a forgalom változásait, figyelek a költségvetési hiány csökkentésére kivezényelt közegre, a vadakra, a bringásokra, motorosokra, egyszóval mindenre, ami a környezetemben van vagy lehet. A nagyobb tempó miatt ez a figyelem sokkal nagyobb energiát von el, így ez is jobban fáraszt.

A megoldás ?

Azt találtam ki, hogy kísérleti jelleggel egy hónapon keresztül korrigálom a korábbi majdnem szabályos közlekedési szokásaimat és ezentúl városon kívül is betartom a sebességhatárokat. Városon belül eddig is szigorúan betartottam, ahol gyalogosok vannak, ott nincs vicc!

A módszertől azt várom, hogy mivel nyugodtabban autózok (nem kell a manapság egyre brutálisabb helyeken rejtőzködő rendőrőkre figyelnem), kevésbbé fogok elfáradni a nap végére. Ez nyilván annak a veszélyével is jár, hogy unatkozni fogok vezetés közben, de erre a más korábban bevezetett “vezetés közbeni olvasás” lesz a megoldás. Az autó fogyasztásán már most látszanak a pozitív jelek, 1 literrel már csökkent az átlagfogyasztás.

Meglátjuk, majd beszámolok itt a tapasztalatokról.

Egy másik motiváció

A bevezetőben említett 10 év során mindösszesen 2 alkalommal kellett gyorshajtás miatt bírságot fizetnem, mindkétszer 30.000.- Ft-ot. Ez kéthárom dolgot mutat jól:

  1. az aktívabb, felfokozott figyelem tényleg működik
  2. szerencsém volt
  3. a rend éber őrei nem voltak eléggé éberek

Az elmúlt 2 hónapban volt két esetem is, amikor sanszos volt, hogy belefutottam a trafiba. Az egyik esetben az aktív figyelmem kihagyása miatt, a másik esetben azonban az újfajta szupertrafi rettentő inkorrekt módon történő elhelyezése (magas fűbe elrejtve, rendőrautó a fák alatt 20-30m-re a háromlábútól) miatt. A YNAB-ben egyből be is írtam 2×30.000 Ft-ot, amit még mindig nem mertem kitörölni, mert bár két hét alatt kiértesít a rendőrség, mire eljut hozzám a cégtől, az lehet, hogy 1-2 hónap.

Persze volt több eset is, amikor a Waze és az autóstársak időben figyelmeztettek, így volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen helyekre is állnak be költségvetési hiányt csökkenteni.

Nos, ezek az események is arra késztettek, hogy az új rendszer és a büntetési tételek elérjék nálam a megfelelő balesetmegelőzési hatást és lelassítsak. Nem akarok ebben a játékban részt venni és támogatni őket a fogócskában.

Szóval, 2015. augusztus 10-től egy gyorshatjóval kevesebb az utakon.

Disclaimer: azért továbbra is fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezalatt a 10 év alatt mindössze 2 közúti balesetem volt, mindkettő figyelmetlenség miatt és egyik sem a sebesség helytelen megválasztása miatt. Ettől függetlenül, mindenki közlekedjen szabályosan!

A hatások

Magamon még nem érzem annyira a változtatás hatását, ebben valószínűleg az embertelen meleg is közrejátszik.

A környezetemre viszont teljesen másképp tekintek, mivel most én vagyok a “miért tötyörögsz előttem kö***g” vezető. A magyar közlekedési kultúrába kódolva van a szabálytalankodás és a gyorshajtás. Nem egy esetben azért voltam kényszerű pl. a megengedettnél nagyobb tempóra váltani, hogy elkerüljek balesetveszélyes helyzetet.

Autópályán, ha 130-cal haladsz, levillognak. Belemásznak a seggedbe, ami ekkora tempónál, ilyen sebességnél eléggé rizikós. A két balesetemből az egyik a követési távolság nem megfelelő megtartása miatt volt, pont autópályán, hirtelen belassuló sorban. Szívesen megkérdezném a mögöttem villogó, majd a rendszámtáblámra felmászó BMW-s urat, hogy honnan ilyen magabiztos abban, hogy én nem fogok megijedni a tükörbe pillantva és nem lépek vészreakcióként a fékre, majd a hirtelen csak 5-10km/h különbség kvázi 0-2m követési távolságnál vajon mire lesz neki elég a rendelkezésre álló 0,2-1mp-ben?

Főúton a 90 km/h tempó, igen, lassú. Gyakorlatilag már rövid távon is azt veszed észre, hogy mindenki téged előz folyamatosan, előzés közben pedig megvetően néznek rád. Még te vagy a hülye…fura. Persze nem mondom, hogy nem ismerek korábbi önmagamra…shame on me.

Mivel van időm útközben gondolkozni, régi önmagamra, pontosabban vezetési technikámra és a most engem folyamatosan leelőzőkre gondolva azon merengtem, hogy sosem tudhatod, mi a másik motivációja a szabályos közlekedésre, vagy akár a sebességhatár alatti tempóra. Mire gondolok?

Például arra, hogy mikor a költözésnél (uhh, erről még nem tudok írni…) tele volt pakolva az autó plafonig, nem akartam, hogy összetörjenek pl. a tányérok. Ezért 70-80km/h körül mentem át A-ból B-be.

Vagy például arra, mikor elfelejtettem tankolni és eléggé üzemanyag spóroló üzemmódban vezettem. Akkor is értetlenkedő tekintetek előztek meg.

Aztán végül arra jutottam, hogy ezek a szituációk teszik igazán nehézzé a sebességhatárok betartását. Vannak 70-es tötyörgők, hétvégi vezetők, vannak a szabálykövetők és vannak a gyorshajtók. Ebből a három szintből kellene kihozni egy olyan masszát, ami együtt tud biztonságosan, nyugodtan közlekedni. Elárulom: nem fog menni.

Mindenkinek fel kellene fejlődnie a szabályosan közlekedőkhöz, jó példa erre akár Ausztria (bár vannak azért ott is érdekességek), de talán mégjobb példa Franciaország, Skandinávia, Németország és újabban Olaszország. Mivel mindenki tartja a sebességhatárokat mindkét irányból – gondolok itt arra, hogy nincsen (vagy elenyésző) tötyörgő se és gyorshajtó se -, ezért van egy egészséges üteme a közlekedésnek, ahol senki sem akar nagyon ficánkolni.

Meglátjuk. Mondta a vak. Már csak a menet közben twitterezésről kell leszoknom :)

Lefagyott a bürokrácia

Figyelem! Ez a bejegyzés már több mint 1 éves, tartalma elavult lehet!
Történt, hogy még július közepén kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről. Nem tudtam időben átvenni, így a posta visszaküldte az Önkormányzatnak. A történet kapcsán több tapasztalattal is gazdagabb lettem, ezt osztom most meg veled röviden.

Kézbesítve

Ugye mindenki ismeri a mindennapos érzést, mintha ebben az országban minden úgy működne, hogy a sok szarházi törvényt nem tisztelő és nem betartó polgárok miatt a tisztességes többség folyamatosan szívatva van. A szomorú az, hogy ez nem csak érzés, ez így is van.

Ennek egyik ilyen eleme például a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó törvény (rendelet?), mely szerint, ha nem tudják kézbesíteni a levelet, akkor az jog szerint kézbesítettnek minősül.

Lefordítom magyarra: egy olyan levél tartalmát ismertnek és elfogadottnak veszi “a Hivatal”, melyet te nem is láttál, ki sem bontottál, el sem olvastál… Twitteren ki is rohantam a számomra új információ kapcsán és szomorúan konstatáltam, hogy ez bizony amiatt van így, hogy ne lehessen jó magyar szokás szerint trükközni azzal, hogy valaki egy hivatalos iratot notórikusan nem vesz át, próbálva így elkerülni annak rá – akár kellemetlenül – vonatkozó tartalmát.

Azaz, a csalók, trükközők miatt a kollektív bűnösség elvén mindenkit rosszindulattal kezelnek. Felháborító!

A kíváncsi fáncsi

Szerencsére nincs sok ügyem a helyi Önkormányzattal, így gyorsan kisakkoztam, hogy mi lehetett az ügy, ami miatt írásban megszólítottak és amit bár elolvasnom nem sikerült, de tudomásom kellene, hogy legyen róla.

Gépjárműadó értesítést kaphattam, leánykori nevén súlyadó fizetési kötelezettség.

Fogtam magam, egy szép hétfői napon beballagtam az Önkormányzathoz, akik ügyesen, megelőzendő a #hatefő-t, hétfőn nem tartanak ügyfélfogadást. Jobb is. A portástól megtudtam, hogy hányadik emeleten és hányas szobában kell az ügyintézőt keresnem.

Aztán fogtam magam, a következő, keddi napon beballagtam a Hivatalba (így nagybetűvel) és felkerestem a gépjárműadó osztály illetékes előadóját.

A rendszer lefagyott

– Igen, tessék!

– Jó napot kívánok, Horváth Róbert vagyok és kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről, de nem tudtam átvenni. Gépjárműadóra gyanakszom, ezt szeretném most rendezni.

– Ööö…na…igen…hátőőő…egy pillanat és megnézzük.

Megnézi “A GÉPben”, hogy milyen ügyiratról van szó és egyáltalán ő e az illetékes elvtárs. Adategyeztetés után az adóprofilom a monitoron és szomorúan konstatálja, hogy ő bizony az illetékes és jó volt a sejtésem: gépjárműadó!

Molyol, papírokat keres. Nézi a H betűnél, nincs.

Bátortalanul közbeszólok: “Lehet, hogy a D betűnél lesz a doktor miatt…”.

“Nem, én azokat is vezetéknév szerint rakom.” – itt már bánom, hogy közbeszóltam, de valami megváltozott. Hirtelen elkezdett túlkompenzálni és nagyon segítőkész lenni, amit annak a bűvös két betűnek tudok be.

Hívhatod álszentségnek (nem az), de nem szoktam nagyon használni a doktori címet, maximum ott ahol a hivatalosság miatt tényleg kell. Szomorú tapasztalat viszont, hogy mikor ez mégis kiderül, akkor szinte mindenhol egyből elkezdik az ember seggét nyalni. Nem értem. Más ember lettem hirtelen? Aki nem dr. az már nem is érdemli meg a normális elbánást?

Aztán persze értetlenül állt még mindig az előtt, hogy én most akkor mi a francot is akarok. Gondolom ők nem ehhez vannak hozzászokva, hogy valaki odamegy, köszön, bemutatkozik, értelmesen elmondja mit akar és eleget akar tenni állampolgári kötelezettségének.

Ismét visszamegyünk a géphez, ekkor már komolyan túlkompenzál, mindent rendben akar végezni, már-már hatalmas nyelvcsapásokkal, de hangot ad értetlenségének: “Dehát itt 291 Ft adóról van szó, ez annyira kis összeg…hát nem is értem”.

Felhívja az irattárat, ahol megbeszéli, hogy mindjárt a “kedves ügyféllel” érkezik, aki átvenné így utólag a levelet. Zárásként azért egy ősrégi mátrix nyomtatóval, a kábeleken átbukfencezve nyomtat nekem egy adóprofilt, részletesen elmagyarázza, melyik tétel micsoda rajta.

Minden ajtón előre enged, az “ügyfél az úr” érzésem van.

Az irattár

Mire leérünk, már elő van készítve a papír, átveszem, aláírom, persze nincs ilyen esetre rubrika, ezért kézzel rávezeti, hogy az “ügyfél utólag személyesen átvette”. Az irattárban, ahol csupa nő dolgozott, még egy poént is eleresztett az úr – sajnos a nevét nem tudom, mert ő velem ellentétben nem mutatkozott be -, amin a hölgyek ugyan nem nevettek, de rámnézett és látta, hogy én értettem a poént. Megvan a közös pont, a zsebemben van!

A búcsú

Kikísért szinte az Önkormányzati Hivatal ajtajáig, majdnem egy kávéra is meghívott, majd kezelve búcsúztunk egymástól.

Nekem pedig könny szökött a szemembe.

Összegzés

Már hallom: “Neked semmi se jó!”

Igen ,de mégsem. Bár kellő iróniával írtam meg a fenti történetet, azért őszintén örülök neki, hogy van befogadó készség a normális hozzáállásra. A bánásmód igenis jól esett, de ez mindenkit meg kellene, hogy illessen. Persze az is más kérdés, hogy sokan ezzel visszaélnek. Ugye “amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”.

Ugyanakkor a történetből látszik, hogy mennyire nincs felkészülve a jogkövető magatartásra a bürokráciai rendszerünk, hiszen percek teltek el azzal, hogy egyáltalán mi a francot keresek ott. Ha nem retorzió miatt kell intézkedni, nem problémás ügyfélről van szó, van egy kis utógyújtása a rendszernek. Nincsenek felkészülve a normális emberekre. A kormányzat áldásos tevékenysége miatt általánosságban látom a közszférában, hogy mindenki nagyon óvatos és próbál megfelelni, csak nehogy veszélybe kerüljön az állása. Ez persze átcsap egy túlkompenzálásba adott esetben.

Aztán persze azon is elgondolkoztam, hogy erre az egészre semmi szükség nem lenne, ha olyan közigazgatásunk lenne, mint az észteknek.

E-mailben szereztem volna tudomást az adófizetési kötelezettségemről, majd a digitális aláírást (is) tartalmazó chipes személyimmel bejelentkezek az ügyfélkapura, megnézem az ügyemet, banki átutalással kifizetem és megyek a dolgomra. Mindez maximum 10 percet vesz el az életemből.

Ezzel szemben a fenti sztori nekem nettó 2 órát vett el az életemből.